Nemzetközi hivatkozási alapok
Az autonómia különböző formáinak kialakulása és megvalósulása a nemzetközi kisebbségvédelem fejlődésébe és gyakorlatába illeszthető bele, amely korábbi precedensekre épül:
1. 1815-ös bécsi kongresszus, mely visszaállította Lengyelország felosztását, de nemzetközi megállapodásba foglalta az alárendelt lengyelek nemzetiségi jogait;
2. 1830-as görög függetlenedés után a muzulmán és a katolikus vallási kisebbség védelme a görög-keleti többséggel szemben;
3. 1878-as berlini kongresszus, Szerbia, Románia, Bulgária felszabadulása kapcsán – biztosítani kellett minden állampolgár szabad vallásgyakorlatát.
Az úgynevezett wilsoni elvek még semmit sem tartalmaztak a kisebbségvédelemről, hiszen új nemzeti államként csak Lengyelországgal számolt, a Monarchia feldarabolásával még nem. Az emigrációk és a nagyhatalmak együttműködése azonban legyőzte a wilsoni elveket. Jellemző adat, hogy 1914 előtt Kelet-Közép-Európa 100-120 millió lakosából mintegy 50 millió élt kisebbségben vagy függő nemzetként. A világháború után 32 millióan maradtak kisebbségi sorban, nagy nemzeti államok tehát nem születtek. A magyarság minden jelenlegi nemzetiségi problémája itt gyökerezik.
A háborút lezáró béketárgyalásokon (amelyek a kisebbségi problémákat kreálták) a kisebbségvédelemről alig esett szó, akkor is csak felületesen. Az 1919. május 1-jén megalakult Új Államok és Kisebbségek Bizottsága a francia Berthelot elnöklete alatt nem támogatta az autonómiát, de még a kisebbségvédelmet is a minimális kisebbségi jogok biztosítására korlátozta. A békekonferencián a kisebbségek képviselete csak a kelet-európai zsidó kisebbségek érdekeit képviselő, befolyásos szervezetek révén valósult meg.[10] A békeszerződések tartalmaztak a kisebbségvédelemről szóló kitételeket is, Csehszlovákiának például biztosítania kellett (volna) a rutének autonómiáját, amit természetesen esze ágában sem volt megtenni. Benes azzal hárította el, hogy addig, amíg a rutének nem elég érettek önmaguk irányítására, addig a csehszlovákok teszik meg ezt helyettük.
A kisebbségvédelem nemzetközi garanciáját a Népszövetség jelentette (volna), amely 1920. január 10-én kezdte meg működését, de a kisebbségek védelme már a harmincas évek elejére csődöt mondott.
A második világháború után az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) tűzte zászlajára a nemzeti kisebbségek védelmét. Az ENSZ által kibocsátott egyezmények, nyilatkozatok képezik ma is az emberi jogok, s azon belül is a kisebbségek jogvédelmének alapját. A szervezet által megalkotott egyezmények a ratifikáló államok számára kötelező érvényűek, ugyanakkor nem minden esetben tartják be őket a tagállamok. Jó példa erre Izrael, mely ország szinte versenyszerűen halmozza a megsértett ENSZ-szabályokat, legfőképpen az emberi jogok területén (lásd a palesztinokkal való bánásmódot).
Az egyezségokmányokban foglaltak, valamint a világszervezet nyilatkozatai és ajánlásai azonban mindenképpen irányadók a nemzetközi jogvédelem területén, éppen ezért elsőszámú nemzetközi hivatkozási alapként kezelhetők az autonómiakérdés boncolgatásakor. Az 1966-ban elfogadott, majd 1976. március 23-án hatályba lépett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya így fogalmaz: „Olyan államokban, ahol nemzeti, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják”.
Az önrendelkezéssel kapcsolatban pedig kimondja, hogy „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket”.
Az 1992. december 18-án elfogadott 47/135 sz. Nyilatkozat a nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól ugyan nem bír jogilag kötelező érvénnyel, azonban mégis fontos dokumentuma a kisebbségvédelemnek, hiszen részletesen felsorolja az általános kisebbségi jogokat.
Az Európai Unióban számos szervezet és testület foglalkozik a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmével, közülük a legjelentősebb az Európa Tanács és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet.
Az Európa Tanács által megfogalmazott dokumentumok sorába tartozik például a Emberi Jogok Európai Egyezménye, a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája (a szubszidiaritás elvére építve a kisebbségi nyelveknek az élet különböző területein való használatának biztosítását szorgalmazza), a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény, a Helyi Önkormányzatok Európai Chartája, Helyi és Regionális Önkormányzatok Határokon Átnyúló Együttműködésének Európai Keretegyezménye.
Az Európai Helyi vagy Regionális Közhatóságok Kongresszusa már konkrétan az autonómiát említi mint a kisebbségi kérdés egyik lehetséges rendezési elvét. A Kongresszus 52/1997 sz. határozata alapján készült el a 43/1998 számú ajánlás a Miniszteri Bizottság számára Területi autonómia és nemzeti kisebbségek címmel.[11]
Szintén a Miniszteri Bizottság számára készült az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993-as ajánlása is, amely a legátfogóbb dokumentum a kisebbségek jogairól. Amint azt neve is jelzi, a szöveg csak ajánlás, tehát nincs kötelező jogi ereje, mégis az autonómiakövetelések egyik alapkövének számít.
A dokumentum Preambulumának harmadik pontja egyértelműen rávilágít arra, hogy miért is van szükség a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítására és védelmére: „egy államon belüli nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak az elismerése és e jogok nemzetközi védelme útján lehet csak tartósan véget vetni az etnikai összeütközéseknek és ily módon hozzájárulni az igazság, a demokrácia, a stabilitás és a béke biztosításához”.
Az Egyezmény a továbbiakban definiálja a nemzeti kisebbség fogalmát, kimondja, hogy a kisebbséghez való tartozás az egyén szabad döntésén múlik, s ennek felvállalása vagy az arról való lemondás semmiféle hátránnyal nem járhat. (1-2. szakasz) A nemzeti kisebbséghez tartozó személynek joga van szabadon kinyilvánítani és megőrizni vallási, nyelvi és kulturális önazonosságát (3. szakasz), joga van a törvény előtti egyenlőséghez (4. szakasz). Kiemelkedően fontos az ötödik szakasz, mely kimondja, hogy „egy nemzeti kisebbség lakta terület demográfiai összetételét tilos szánt szándékkal ennek a kisebbségnek a rovására megváltoztatni” (erre sajnos számtalan ellenpéldát lehetne felhozni a Kárpát-medencei gyakorlatból). A 7-8. szakaszok az anyanyelv és az oktatás védelmével foglalkoznak.
Számunkra a legfontosabb tétel a 11. szakaszban olvasható: „Azokban a régiókban, ahol egy nemzeti kisebbséghez tartozó személyek többséget alkotnak, ezen személyeknek jogukban áll, hogy sajátos történelmi és területi helyzetüknek megfelelően és az állam nemzeti törvénykezésével összhangban, megfelelő helyi vagy autonóm közigazgatási hatóságokkal, vagy különleges státusszal rendelkezzenek”.
Noha a fenti szöveg világos és egyértelmű, Európának nem minden régiójában értenek ezzel egyet. A trianoni utódállamokban ugyanis egész egyszerűen nem hajlandók tudomásul venni ezeket az alapvető jogokat, mivel a cél éppen az ezen országok területén élő nemzeti csoportok teljes felszámolása. Trianon óta legfeljebb csak a módszerek változtak (a genocídiumtól az asszimilációig), a cél azonban ugyanaz maradt. A magát európai jogállamnak mondó Szlovákia vagy Románia a balkáni módszereket alkalmazó Szerbiához hasonlóan határozottan szembe szegül az európai ember- és kisebbségi jogi ajánlásokkal és határozatokkal, holott Európában számos működő példa bizonyítja, hogy az autonómia nem veszélyezteti az állam egységét, ellenkezőleg: a béke megteremtésével annak szilárdságát biztosítja. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
