Mind az egyes emberek, családok, mind a földkerekség népei máig kíváncsian kutatják gyökereiket. A „honnan jöttem, ki vagyok” kérdés megválaszolása rendkívül fontos, hiszen ez adja meg a biztonság, a valahova tartozás érzését. Nem szükséges példákat sorolnom, hogy az identitás ébredése vagy elvesztése hová vezet a harmadik évezred elején is. A világban dúló több száz véres konfliktus hátterében mindig megtalálható az etnikai identitás  megsértése.

          A magyarság eredete azért is különleges, mert Európa szívébe egy egészen sajátos színt hozott. Azoknak a népeknek, amelyek Európát tekintik ôshazájuknak, a kezdetektôl föltűnt az a sajátos embertípus és kultúra, amelyet a magyarok máig megôriztek, és amely csak rájuk jellemzô a Kárpát-medencében. Az ôshaza vagy az a legkorábbi ,,szálláshely”, ahol népünk nyomait még megtalálhatjuk, több ezer kilométerre keleten volt. Ôstörténetünk kutatásában számos tudományág képviselôje vesz/vett részt: történész, régész, antropológus, néprajzos, nyelvész, zenetudós, genetikus, és sorolhatnám tovább. Az egészen nyilvánvaló, hogy a tárgyi, a nyelvészeti emlékek vagy éppen a szokások hamarabb „tűnnek” el, mint a biológiai adottságok, amelyek igen sokáig iránytűként működnek egy-egy etnikum származását illetôen. Míg a társadalom-tudományok körébe tartozó „bizonyító” ér-vek esetlegesek, addig a természettudo-mányok – különösen a genetika eredményei – megfellebezhetetlen tényként döntenek le minden fikcióra alapozott, könnyen mani-pulálható elméletet. Nem volt ez másképp a magyar ôstörténet kutatásában sem. Mai napig azt a „hivatalosan” elfogadott verziót hirdetik és tanítják hazánkban, hogy a ,magyarság’ a finnugor népek közé tartozik. Ez a megdönthetetlennek látszó elmélet dôlt össze rövid idô alatt azáltal, hogy genetikái vizsgálatokkal perdöntôen igazolták: a finnugor népekhez nem fűz bennünket genetikai rokonság.

            Az 1800-as évek elôtt elfogadott elmélet szerint a magyarság három hullámban érkezett a Kárpát-medencébe: a IV. század végén, mint Atilla hunjai (a székelyek ôsei), 568-ban, majd utána két „hullámban” mint avarok, és 895-ben mint Árpád magyarjai. A hun-avar-magyar ôstörténeti háromságból elôbb a hunok szerepét vitatták el, aztán az avaroknak a magyarsággal való rokonítását vonták kétségbe, de az utolsó avar hullámot László Gyula professzor újra visszahozta törté-netírásunkba. A mai napig tartó vita Árpád népe körül bontakozott ki, hiszen ôk foglalták el (vissza) véglegesen a Kárpát-medencét, és alkották „a magyarság” zömét, mintegy félmilliónyian voltak.

            A korábbi magyar ôstörténetírás és történelemoktatás ismereteit korabeli kül-földi auktorokra, szájhagyományra és krónikáinkra alapozta. A magyarságnak a belsô-ázsiai türk törzsszövetségbôl való kiszakadását, majd Turánon, a Kaukázuson, Levedi törzsterületén és Etelközön át a Kárpát-medencébe irányuló tudatos honfoglalását írták le a nagy Historia Mundik; Willelmus Rubruk, Plano Carpini, Grego-rius Barhebraeus, D’Herbelot, Colbert, Abulgázi, Deguignes vagy akár a magyar Szekér Joachim. A hun-avar-magyar ôstörténeti háromság tanát a Monarchia törte meg; „tűrhetetlennek” tartották, hogy az indo-európai tengerbe fejlett írással, saját zenei rendszerrel és hangszervilággal, saját hitvilággal, sajátos népművészettel, ételkultúrával, eltérô ruházattal, sajátos viselkedési formával, más testalkattal és saját nyelvvel érkezik egy nép.

            A magyar ôstörténetet német szárma-zású kutatók – Johann Eberhard Fischer, August Ludwig Schlözer, Paul Hunsdorfer (Hunfalvy), Joseph Budenz stb. – „vették kézbe”, de csatlakoztak hozzájuk az aktuális hatalmat kiszolgáló magyarok is (Gyarmati Sámuel, Jankó János, Zsirai Miklós és mások). 1870-ben Budapesten finnugor tanszék alakult, amelynek az volt a nagy csúsztatása, hogy a magyar nyelvben ténylegesen elforduló, finnugor eredetű szavak alapján a nyelvi rokonság helyett a magyarság finnugor eredetét tanította.

            A múlt században kettévált a témával foglalkozók tárbora: a hatalmat kritika nélkül kiszolgálókra és az igazi magyar ôstörténetet vallókra. Ezt a szétválást jól jellemzi a hírhedté vált ,,ugor-török” háború, amelyben a hatalmat képviselôk a finnugor elméletet, a magyar történeti hagyományokra építôk pedig a török vona-lat képviselték. Ez a magyarság feje fölött folyó vita azóta is tart.

            A monarchista-kommunista történelemszemlélet mai képviselôi (Kristó Gyula, Róna-Tas András, Hajdú Péter, Fodor István és mások) máig a finnugor eredetet hirdetik, a László Gyula, Bakay Kornél, Kiszely lstván, Pap Gábor és mások által elfogadott ôstörténettel szemben. Utóbbiak szerint zenénk, hangszereink, mondavilágunk, hitvilágunk, ételkultúránk, táncvilágunk, mesevilágunk, néprajzunk Belsô-Ázsiába mutat, nem szólva a genetikailag döntô, csak mintegy 40 generáció alatt átkódolódó testalkatunkról. Magyar antro-pológusok – Török Aurél, Bartucz Lajos, Fehér Miklós, Kiszely István – soha nem ismerték el a magyarság finnugor eredetét, hiszen testi jegyeink ennek ellentmondanak.

            A molekuláris biológia és a genetika módszereinek rohamos fejlôdése lehetôvé tette, hogy megkérdôjelezhetetlen biztonsággal kimutatható legyen egyes etnikumok biológiai rokonsága. Az elmúlt évtizedben Hideo Matsumotó japán professzor immu-nológiai vizsgálataival olyan kémiailag rokon szerkezetű fehérjéket – immunglobulinokat – hasonlított össze, amelyek alkal-masak az összetartozó embercsoportok felderítésére: Matsumoto 12 ezer magyar-országi mintát kapott feldolgozásra, az eredmény megerôsítette az eddig is sejtett bizonyosságot: az a markerjelleg, amelynek legnyugatibb elterjedési területe a Kárpát-medencében a magyarságnál mutatható ki, legkeletebbre Kelet-Turkesztánban az ujgurok és a jugarok (mindkettô török nép) között fordul elô, de megtalálható Mongó-lia délnyugati területein is. Nem találta meg ezt a markerjelleget a japán professzor a finneknél és a „tiszta” ugor népeknél.

            Nemrég váltak publikussá azok a DNS-vizsgálatok, amelyeket a német és magyar akadémiai együttműködés keretében a 80-as évek második felében kilenc hazai etnikumból, kétezer ember klasszikus genetikai markerét elemezték a Szegedi Biológiai Központ (SZBK) Genetikai Intézetében. A kutatások eredménye számos elméletet megerôsített, a jászok iráni eredetét, a cigányság származását, a kiskunok és a nagykunok kicsi genetikai távolságát a török populációktól stb.

            Eltekintve a vizsgálatok részletezésétôl, az eredmények alapján világossá vált, hogy az eddig kizárólagosnak elfogadott és tanított elmélettel szemben genetikailag nem vagyunk rokonok a finnekkel (Az eredményeket Raskó István és Béres Judit, valamint mások publikálták).

            A fentiek alapján remélhetjük, hogy a magyarság türk eredetét bizonyító és hirdetô, eddig „másodrendű” állampolgároknak tekintett kutatók igazát elismerik.