Az 1945-ös választások után a győztes Kisgazdapártnak koalícióra kellett lépnie a kommunista párttal. 1946 végén a kommunisták megkezdték a koncepciós eljárásokat a demokratikus pártok politikusai ellen. 1947 májusában Nagy Ferenc miniszterelnököt fenyegetésekkel lemondatták. Nyáron az MKP a hírhedt kékcédulás választási csalás segítségével a Parlament legerősebb pártja lett. Az ellenzék még szabadlábon lévő vezetőit külföldre űzték, vagy bebörtönözték. A kommunisták és a szociáldemokraták egyesülésével Magyar Dolgozók Pártja néven új, egységes szocialista pártot hozták létre. Rövid idő múltán az egykori szociáldemokrata vezetőket is letartóztatták. 1949 tavaszán a magyar választópolgárok már csak a kommunista pártállam jelöltjeire szavazhattak. A megcsappant szavazókedvet az ÁVO igyekezett biztosítani. A következő időszakokat az államosítások, az erőszakos téeszesítés, az erőltetett iparosítás, az ÁVH-s terror és a Rákosi köré szerveződő személyi kultusz jellemezte. A teljesíthetetlen tervszámok miatt folyamatos volt az ellenség- és bűnbakkeresés. 1949. szeptemberében kémkedés vádjával halálra ítélték Rajk László belügyminisztert. Ettől kezdve folyamatosan zajlottak a koncepciós perek mindazok ellen, akiket a diktatúra ellenségnek tekintett. 1950 tavaszán megkezdték a recski kényszermunka-tábor építését. A tervgazdálkodás miatt romlott az életszínvonal, 1951-ben jegyrendszert kellett bevezetni. 1953-ra a sztálini paranoia Magyarországon is elérte a korábban érinthetetlennek hitt legfelsőbb pártvezetést. Az újabb terror-hullámnak csak Sztálin halála vetett véget. 1953 nyarán Moszkva lemondatta Rákosit a miniszterelnöki pozícióról és helyére Nagy Imrét ültették. Rendszere nem tartott sokáig, mert a szovjet külpolitikában ismét a Rákosit támogató keményvonalasok jutottak szerephez. Nagy Imrét 1955 tavaszán kizárták a pártból és ismét a Rákosi-Gerő-Farkas klikk került hatalomra. 1956-ban azonban az elmúlt 10 év elégedetlenségei mutatkoztak meg. Rákosi beismerte, hogy a párt súlyos hibákat követett el a múltban és hogy a Rajk-per tartalmazott koncepciós elemeket. Megtartotta első nagy rendezvényét a Petőfi Kör. Július 17-én leváltották Rákosit, másnap pedig lemondott első titkári funkciójáról. Október 6-án Rajk László és társai újratemetésén már rendszerellenes jelszavak hangoztak el. Nem sokkal később Nagy Imrét visszavették a pártba. Október 19-én a Műszaki Egyetem diákjai 15 pontban összefoglalták követeléseiket. Másnap a MEFESZ megtartotta nagygyűlését a szegedi egyetemen. Október 22-én a Műszaki Egyetem gyűlésén megvitatták a szegedi egyetemisták követeléseit. 1956. október 23-án az egyetemeken a tüntetést szervezték a délelőtti órákban. Kora délután a belügyminisztérium betiltotta a tervezett tüntetést, majd másfél órával később engedélyezték. A tüntetők a Petőfi szobornál felolvasták a 16 pontot. A tömeg a Bem szobor felé menet lengyelbarát és Rákosi ellenes jelszavakat kiabált, majd a szovjet csapatok kivonását követelte. A szoborhoz érve kivágták a zászlóból a szovjet mintájú címert. Este 18 órakor több ezer ember a Parlament előtt követelte Nagy Imrét, aki csak 3 órával később állt ki megtartani beszédét. Fél óra múlva egy másik csoport ledöntötte a Sztálin-szobrot. Késő este a Rádiónál gyűltek össze a tüntetők, hogy beolvassák a követeléseiket. A Rádió védelmére kirendelt katonák elvegyültek a tömegbe, majd az épületből tüzet nyitottak az ÁVO-sok. A katonák nagy része ekkor átállt a tüntetőkhöz, s elkezdődött a hajnalig tartó ostrom. Nagy Imre és Minisztertanács a felkelést fasiszta ellenforradalomnak minősítette. Hajnalban megérkeztek az első szovjet páncélos egységek Budapestre. A Rádióhoz érkező szovjet katonák tüzet nyitottak az ostromlókra, ám reggelre az épületet elfoglalták a felkelők. Reggel Nagy Imre kihirdette a statáriumot. A délelőtt folyamán elszánt harcok folytak a főváros több pontján. Józsefvárosban és Ferencvárosban sorra alakultak meg a felkelő csoportok. Délben Nagy Imre a harcok beszüntetésére szólította fel a lakosságot. 24-én csaknem 250-en haltak meg az utcai harcokban. Október 25-e reggelén a rommá lőtt Rádiót visszafoglalták a szovjet és a magyar alakulatok. A felkelők elfoglalták a Páva utcában található ferencvárosi rendőrkapitányság épületét, majd 11 órakor az Astoriától 10 ezer ember a Parlament elé vonult. A Földművelésügyi Minisztérium tetejéről a karhatalmi erők tüzet nyitottak a tüntetőkre. A téren állomásozó szovjet tankok egy része a civilekre, másik része pedig a tetőről tüzelő fegyveresekre célzott. A Kossuth téri vérengzés halálos áldozatai meghaladták a 60 főt. A Corvin köznél folyó fegyveres harcok leverésére Maléter Pál ezredest bízták meg. Elszánt és súlyos harcok voltak aznap Dunapentelén, Győrben és Várpalotán is. Október 26-án a legendás Szabó bácsi vezetésével megalakult a Széna téri csoport, mely elsődleges tevékenységének a barikád építését tekintette. Kecskeméten és Miskolcon is elszánt harcok kezdődtek. Utóbbi városban meglincselték az elfogott ÁVH-sokat. Vérengzésbe torkollott a mosonmagyaróvári tüntetés, ahol a határőrök sortűzében 52 ember halt meg. Tüzet nyitottak a tüntetőkre Esztergomban is. 27-én reggel 11 órakor a rádió ismertette az új kormány névsorát. Közben országszerte folytak a harcok, sörtüzek dördültek, s felkelők százai vesztették életüket. Ugyanakkor számos helységben katonák és felkelők közösen alakítottak nemzetőrséget. Másnap hajnalban a szovjet katonai vezetés elindította a támadást a Corvin köz ellen, de kudarcot vallottak, a felkelők megsemmisítették a harckocsikat. Délután az új kormány letette az esküt. Nagy Imre miniszterelnök nemzeti demokratikus forradalomnak nevezte a felkelést, és távozásra szólította fel a szovjet csapatokat a fővárosból. Megkezdődött az ÁVH felszámolása és visszaállították a Kossuth címert. Október 29-én megkezdték az ÁVH lefegyverzését és laktanyáinak átvételét. A rendőrség, a hadsereg és a szabadságharcosok képviselői létrehozták a Forradalmi Katonai Bizottságot. A szovjet katonai vezetés felkészült Budapesten lévő egységeinek kivonására. A VIII. és a IX. kerületben újabb összecsapások zajlottak le. A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületét a közvélemény a feloszlatott ÁVH és a pártapparátus forradalomellenes központjának tekintette. A szabadságharcosok és a rendőr-egyenruhába öltözött, sorállományú ÁVO-sok között október 30-án, összeütközésre került sor. Megkezdődött a pártház három órás ostroma. A pártbizottság fegyveresei a sebesülteket hordó mentősökre is tüzeltek, a pártház felmentésére siető esztergomi harckocsik tévedésből az épületet lőtték. A harcokban számos felkelő vesztette életét, a tömeg több fegyverest meglincselt. Délután Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését és a koalíciós kormány létrejöttét. Újból megalakultak az 1947-ben és 1948-ban betiltott pártok. Másnap délben az utolsó szovjet tank is elhagyta Budapestet. Megkezdődtek a tárgyalások a Varsói Szerződésből való kilépésről, október 23-át nemzeti ünneppé nyilvánították. Éjszaka azonban újabb szovjet egységek keltek át a határon, hogy megkezdjék a Magyarország elleni katonai akciót. November 1-jén a szovjet páncélosok körülzárták a magyar repülőtereket. Nagy Imre követelte az újonnan érkezett szovjet csapatok azonnali kivonását, este pedig a kormány kinyilvánította az ország semlegességét. Az országban elcsendesedtek a harcok és újból megindult a munka, valamint a közlekedés. A szovjetek eközben már kidolgozták a november 4-ei invázió részleteit. 1956. november 4-én ágyúdörgésre ébredt Budapest lakossága. A szovjet haderő hajnali 4 órakor támadást indított a főváros ellen. A szovjetek letartoztatták a tököli főparancsnokságon tárgyaló magyar küldöttséget. 5 óra után a szolnoki rádió bejelentette a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. A Kádár János vezette új kormány, a szovjet fegyveres erők segítségével megkezdte harcát az „ellenforradalom” ellen. 4-e és 9-e között több helyről is a harc folytatására szólító rádiófelhívások hangzottak el. November 5-én a Corvin közben elbukott az ellenállás, másnap a Széna tér kapitulált.Sokan még mindig reménykedtek az amerikaiak segítségében. Három nap múlva a IX. és a X. kerületben is megszűntek a harcok. November 11-én Csepel is elesett. Kezdetét vette a megtorlás. 22-én Nagy Imrét és családját Romániába hurcolták. A Hősök terén megtartott néma nőtüntetést a szovjetek és a pufajkások feloszlatták. December 6-án a munkások és a pufajkások között konfliktus alakult ki. Az Oktogonnál tűzharc kezdődött, majd a Nyugati téren hat embert agyonlőttek a karhatalmisták. 8-án Salgótarjánban a karhatalom tömegmészárlást rendezett. A halottak száma meghaladta a több mint 50 főt. December 12-én a Bosnyák téri tüntetést is leverték. A fegyveres harcokban hozzávetőlegesen 20 ezer ember sebesült meg a fővárosban és a vidéken is egyaránt. A korabeli anyakönyvi kivonatokban sok esetben természetes halálesetnek tűntették fel a harcok vagy a sortüzek áldozatait. A források alapján nagyjából a harcok során 2700 ember halt meg, ebből kb. 350 ember esett áldozatul a forradalom alatt lezajlott sortüzeknek. A legtöbb haláleset Budapesten volt. Megdöbbentően magas a 15 éven aluli áldozatok aránya, közel 100 gyermek halt meg az utcai harcokban, s több mint 400 kamasz. A bukás után hozzávetőleg 200 ezer magyar hagyta el az országot. A forradalom leverésében mintegy 60 ezer szovjet katona vett részt. Több mint 30 ezer ember ellen indítottak eljárást és több mint 14 ezer embert ítéltek börtönbüntetésre. A bírósági ítéletekből majdnem 400-at rögtönítélő bíróság hozott. A legtöbb ítéletet izgatás bűntettéért hozták, de jelentős volt az államrend elleni szervezkedés és a tiltott határátlépés is. A forradalom miatt kivégzettek pontos száma 229 fő. A halálos ítéletekben a legjelentősebb vád a fegyveres harc, illetve a november 11-e utáni ellenállás volt. Az első halálos ítéletet 1956. december 15-én hajtották végre Miskolcon, az utolsót pedig 1961. augusztus 26-án. Ekkor a Baross téri szabadságharcosokat végezték ki.