Az 1918. november 3-i padovai fegyverszünet mellett, amelyet az Antant országai a már nem létező Osztrák-Magyar Monarchiával kötöttek, Károlyi Mihály Belgrádba utazott, hogy tárgyaljon Franchet d'Esperey tábornokkal egy fegyverszünetről. A balkáni csapatok francia tábornoka november 7-én fogadta a Károlyi-vezette küldöttséget, s feltűnően érzékeltette, hogy nem egyenrangú felek tárgyalásáról van szó. A francia tábornok ezekkel a szavakkal illette meg Magyarországot: ,,Önök együtt mentek a németekkel. Önök velük együtt fognak bűnhődni. Most a tenyeremen tartom a cseheket, románokat, jugoszlávokat és a szlovákokat. Csak egy szavamba kerül, és megsemmisítik Önöket". Wilson nevének említésekor csak legyintett, majd megismételte: Magyarország legyőzött ország. Ezután átnyújtotta Károlyiéknak az általa "javasolt" szerződés szövegét, mely hovatartozásukban vitásnak minősítette Magyarország déli és délkeleti területeinek színmagyar részeit, s az ideiglenes elhatároló vonalat a Maros folyása mentén, továbbá Szabadka, Baja, Pécs és Szigetvár fölött húzta meg. A Belgrádban ránk kényszeritett fegyverszüneti szerződés értelmében tehát Erdély délkeleti részét birtokba vehették a románok, Délvidéket pedig a szerbek. Erdély és Kelet-Magyarország jelentős része, valamint egész Felvidék Magyarországé maradt. November közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a szlovákok, románok, szerbek nem tárgyalni, hanem a franciákkal együtt diktálni akartak a teljes elszakadásról. Délről francia és szerb csapatok érték el a Száva és a Duna vonalát, a csehek november 8-án támadást indítottak Nagyszombat és Trencsén térségében. December közepén a románok átlépték a Belgrádban megszabott fegyverszüneti vonalat, hogy nyomatékot adjanak az Erdély és Románia egyesüléséről hozott román határozatnak. Karácsonyra elérték Kolozsvárt. Az antant oldalára került szomszédaink új határok közé akarták szorítani Magyarországot, semmibe véve az etnikai elvet. A kormány szerette volna elérni, hogy a "békeszerződés" megkötéséig egy magas szintű antant küldöttség jöjjön Budapestre, segítve a vitás kérdések ideiglenes megoldását és az egyezmények betartását. Ezzel szemben csupán egy Fernand Vix nevű alezredest küldtek a magyar fővárosba. Párizs ezzel is érzékeltette, hogy nem tárgyalni, hanem diktálni akart. A hazug propagandák hatására a kommunisták megerősödtek és előretörtek. Batthyány belügyminiszter hajlandó lett volna rendőri eszközök alkalmazására, de Károlyi elutasított minden ilyen tervet, és így lehetetlenné vált a szélsőbaloldali erők féken tartása. 1919 februárjára világossá vált, hogy az antant saját fegyverszünetét sem tartotta be; a román, csehszlovák, jugoszláv csapatok mélyen bent jártak az ország területén. Március elején Károlyi Szatmárnémetiben a hadsereg egyetlen ütőképes alakulata, a Székely Hadosztály előtt jelentette ki: ,,ha olyan békét akarnak velünk aláíratni, amely Magyarország szétdarabolását jelenti, akkor én azt mondom nektek, katonák, hogy én ezt a békét nem fogom aláírni. A végszükség esetén még fegyverrel is felszabadítjuk ezt az országot."Hadra fogható sereg azonban nem létezett. Károlyi csak ekkor vette észre, hogy Magyarország veszélyben van. Március közepére a kormány politikája csődbe jutott. A rendkívül feszültté vált politikai közhangulatban (március 20-án) adta át Fernand Vix a már február 26-án kijelölt semleges övezetről szóló jegyzéket, mely azt követelte, hogy a magyar kormány vonja vissza az akkor még a Szatmárnémeti-Nagyvárad-Arad vonaltól keletre álló csapatait majdnem a Tiszáig. Károlyiék elfogadhatatlannak nyilvánították ezt a jegyzéket, de az ellenállást nem vállalták, ezért a kormány lemondtott. Március 21-én Károlyi Mihály átadta a hatalmat a kommunistáknak. Miután Párizs felismerte, hogy Magyarországon a bolsevizmus jutott uralomra, arra biztatta a román és cseh kormányt, hogy fojtsák meg a tanácsköztársaságot. Április közepén a román, április végén a csehszlovák csapatok indítottak támadást a Vörös Hadsereg ellen. Az intervenciósok szinte akadálytalanul nyomultak előre, s április végére a Salgótarján-Miskolc-Tisza-vonalra értek, tehát közvetlenül fenyegették Budapestet. Stromfeld Aurél vezetésével május elején sikerült visszafoglalni a salgótarjáni iparvidéket, pár hét múlva pedig Miskolcot, majd megindult az északi hadjárat, melynek során visszafoglalták a Felvidék középső és keleti felének nagy részét, s Bártfánál elérték a lengyel határt. A párizsi "békecsinálókat" nyugtalansággal töltötte el az északi hadjárat sikere. A "békekonferencia" elnöke, Clemenceau június közepén jegyzéket intézett a Kormányzótanácshoz, melyben közölte Magyarország északi és keleti határait (a későbbi trianoni határokat), s követelte, hogy a Vörös Hadsereget északon vonják vissza e határok mögé. Kilátásba helyezte a román csapatok visszavonását is, de általános támadással fenyegetőzött a jegyzék elutasítása esetén. 1919. június 30-án a tanácskormány parancsára a Vörös Hadsereg megkezdte a Felvidék kiürítését. Stromfeld Aurél belátta, hogy a kommunistáknak nem a haza, hanem a hatalom az elsődleges, ezért lemondott a tisztségéről. A románok azonban nem mozdultak, mire a tanácskormány elhatározta, hogy fegyverrel szerez érvényt a kapott ígéretnek. Párizs ismét becsapta Magyarországot. A Vörös Hadsereg július 20-án, Szolnok térségében indított támadása gyorsan összeomlott. A románok 29-én átlépték a Tiszát, s a Vörös Hadsereg felbomlásával szabaddá vált előttük az út Budapestre. Augusztus 1-én lemondott a tanácskormány, s a románok elfoglalták Budapestet. Magyarország jelentős része 1919 novemberéig román megszállás alatt volt, a Tiszántúlt pedig elszakították az országtól, és külön katonai közigazgatás alá helyezték, abban a reményben, hogy így sikerül kierőszakolniuk a tiszai államhatárt. A megszállók megkezdték az ország kirablását. Vagonok százai hónapokon át vitték az élelmiszert, gyári berendezéseket s mindent, ami érték és mozdítható volt, semmibe véve a "békekonferencia" tiltásait. Párizs pontot akart tenni a magyar ügy végére, ezért 1919 októberében George Clerk megkezdte tárgyalásait Budapesten. Nehéz tárgyalások után sikerült létrehozni egy átmeneti kormányt. Ezután a románokat kiparancsolták a fővárosból és a Duna-Tisza közéről. November 24-én megalakult Huszár Károly nemzeti egységkormánya, melyet a "békekonferencia" elismert és felszólította, hogy küldje el megbízottait Párizsba. A magyar küldöttség gróf Apponyi Albert vezetésével 1920 januárjában utazott el a tárgyalásokra. A küldöttség tajga volt gróf Teleki Pál, aki alapos dokumentációt készített, mely híven ábrázolta a Kárpát-medence nemzetiségi viszonyait. Apponyi két nyelven is mondott beszédet, de a már 1919 tavaszán megállapított határokon a győztesek nem voltak hajlandóak változtatni. Még a vitás területek hovatartozásáról javasolt népszavazás gondolatát is visszautasították. Simonyi-Semadam Sándor kormánya 1920. június 4-én a versailles-i Trianon kastélyban aláírta a "békeszerződést". Az igazságtalan egyezmény értelmében Csehszlovákia megkapta Felvidéket és Kárpátalját. Romániának adták Erdélyt, valamint a Tiszántúl és a Bánság keleti felét. A szerbek Muraközt, Horvátországot és Délvidéket kapták. Ausztria pedig az Őrvidéket csatolhatta el. 3,3 millió magyart szakítottak el a hazájától. A "békeszerződés" előírta a háborús jóvátétel megfizetését, valamint a hadsereg minimálisra csökkentését. Magyarország, Európa egyik legkisebb és leggyengébb állama lett. Egyetlen ponton történt változás a trianoni határokon: Sopront és környékét az 1921-ben megtartott népszavazás meghagyta Magyarország részének, noha a "békeszerződés" Ausztriának ítélte. A románok 1920 tavaszán hagyták el a Tiszántúlt, s a szerbek csak 1921 nyarán vonultak ki Pécsről. Trianon a világtörténelem legaljasabb gaztette volt, mely minősítette a győztesek csillapíthatatlan étvágyát.