Murád szultánt fia, II. Mohamed váltotta fel az uralkodásban, aki nem hiába kapta a történelemben a "hódító" nevet. Görögország, Albánia, Szerbia, Bosznia és Karamánia ekkor lett a Török Birodalom része. A fiatal szultán kijelentette, hogy Konstantinápolyban reggelizik, Nádorfehérváron ebédel és Bécsben vacsorázik. Ezt a kijelentés Európa nem vette komolyan, míg 1453. május 29-én végig nem söpört a riasztó hír: a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, és ezzel az oszmán hatalom megjelent Európában. Alighogy megválasztották 1455-ben III. Callixtus pápát, megesküdött, hogy addig nem nyugszik, míg a törököket ki nem űzi Európából, és hogy erre a célra az egyház minden kincsét, ha kell, még az életét is feláldozza. Hű segítői a török elleni keresztes háború hirdetésében a ferences rend tagjai voltak. Legkimagaslóbb egyéniség közöttük Kapisztrán János volt, akinek lelkesedése, hite és meggyőző erejű szónoklatai ezrével gyűjtötte a keresztes zászló alá a parasztokat, a diákokat és a kézműveseket. A pápa nagy flottát szereltetett fel, és a keresztény fejedelmeket felszólította, hogy 1456 tavaszán vegyék fel a keresztet, és vonuljanak hadba. Azonban senki sem mozdult, még maga V. László sem. Az király Bécsújhelyen tartózkodott, Cillei nagybátyjával együtt. De nem csak a király és Cillei volt közömbös és áruló, a nemesek is és éppoly érzéketlennek mutatkoztak a veszély idején, mint a többi külföldi. De volt egy különbség Magyarország és a külföld között. Ez a különbség pedig Hunyadi János volt, aki azt a megbízást adta Kapisztránnak, hogy szedjen össze minél több hajót, és a keresztesekkel együtt vigye azokat Szalánkeménre. Hunyadi 1456. június közepén Szegedről indult meg Nándorfehérvár felé. A főurak közül csak Kanizsai László, Rozgonyi Rajnald és Kórógyi János, a macsói bán tartottak vele seregükkel. A király és a nemesek színe-java távolmaradt! Nándorfehérvár, Magyarország déli kapujának számított. Kapitánya Szilágyi Mihály volt. A szultáni sereg 200 hajóhadból állt, amely a szárazföldi sereg előtt már felúszott a folyamon. Nemsokára megérkezett a szárazföldi haderő is, lovas szpáhik és akindzsik, gyalogos aszábok és a janicsárok félelmetes, fegyelmezett hadteste. A tűzérséget 300 ágyú képezte. Kápisztrán látván, hogy a török nekikészült az ostromnak, Péterváradra sietett Hunyadi táborába, hogy indulásra késztesse. Hunyadi hadműveletei azzal kezdődtek, hogy kicsiny, de mozgékony sajkái beúsztak a török gályák közé és azokat felgyújtották. A lángoló hajók között és a hajókon ezután öldöklő küzdelem kezdődött, maga Hunyadi is kivont karddal az egyik török gályán termett és sorra levágta, vagy a vízbe taszította a mohamedán harcosokat. Nyomában katonái, ütötték-vágták a törököt, akik egyre nagyobb számban hagyták el a lángoló hajókat, s betetőzésül a hátukban hirtelen feltűnt a várbeliek 40 sajkája is, két tűz közé fogva a szultán vízi haderejét. Az egyik parton Kapisztrán állott, magasra tartva a keresztet és Jézus nevét kiáltozta. A másik parton maga a szultán volt, átkot szórva a "hitetlenekre", és saját harcosaira egyaránt. Mindez nem segített, Hunyadi seregével bevonult a várba és ezzel a helyőrség 25 ezer főre emelkedett. Mohamed válaszul fokozta a vár bevételére irányuló erőfeszítéseit, ennek keretében július 21-én döntő rohamot rendelt el. Minden előny a török oldalon állt. Időről-időre új és pihent seregek rohanták meg az elszánt védőket, akik mindvégig ugyanazok voltak. A külső várat a törökök gyorsan elfoglalták, és csakhamar a belső várba vezető hídon -amelyet nem tudtak felvonni- folyt az öldöklő harc. Mindkét fél tudta, hogy a híd birtoklása a döntő. A küzdelem elszántságára jellemző, hogy amikor egy török kitűzte a vár egyik bástyájára a lófarkat, Hunyadi egyik öreg katonája, Dugovics Titusz, önfeláldozóan a zászlót és az ostromlót is magával rántotta a mélybe. Ekkor állt be a döntő fordulat. Kapisztrán szónoklataitól feltűzelt keresztesek váratlanul megrohamozták a török tábort. A vad roham, amit a meglepett mohamedánok feltartani nem tudtak, zűrzavart okozott. Az elől állók és a várfalon harcolók nem tudták mi történt a hátuk mögött, így megtorpantak és megzavarodtak. Egyre többen hagyták abba az ostromot és vonultak vissza a tábor felé. Ezt a pillanatot használta ki Hunyadi és páncélos lovassága élén kitört a várból. Ez a váratlan, mindent elsöprő támadás, melynek súlyát a törököktől elfoglalt és visszafordított ágyúk tüze is növelt, lényegében eldöntötte a csata sorsát. Mohamed szultán maga indult testőrsége élén a csatába, hogy rendezze a sorokat, de elakadt menekülő katonáiban, akiken újra és újra végigsepert az ágyúk tüze. A fanatikus keresztesek és Hunyadi lovassága elől a janicsárok is meghátráltak, Kapisztrán János a vértanúság reményében vezette rájuk hadát. A szultán megsebesült, de Kapisztránhoz hasonló szent hittel tovább akart harcolni, testőrsége azonban kiragadta a csata tűzéből és ő maga is futott a vert hadával együtt. Eszméletét vesztve, csak Szófiában tért magához, kétségbeesésében mérget akart bevenni, környezete csak nehezen tudta megakadályozni. Az elhagyott csatatéren pedig ott állt Kapisztrán, magasra emelve Krisztus keresztjét. Hunyadi okosan, nem engedte meg a törökök üldözését. Tudta, hogy győzött, de tudta azt is, hogy a török sereg még mindig jóval erősebb az övénél. Egész éjjel és másnap teljes harckészültségben várakozott és ezt csak akkor oldotta fel, amikor megtudta, hogy a menekülő török sereg végleg elhagyta Magyarország területét. 1456. július 22-én a keresztény világ megkönnyebbült. A nándorfehérvári győzelem 70 évre vette el a török kedvét minden próbálkozástól, Magyarország és Európa irányába. A magyarság nem először és nem utoljára saját élete és vére árán megmentette Európát. A pápa elrendelte, hogy a nándorfehérvári diadal emlékére minden délben konduljanak meg a harangok, a kereszténység megmenekülését és a magyar nemzet dicsőségét hirdetve.